Szavazz ránk a Goldenblogon

HTML doboz

Kövess minket!

FacebookTwitterRSSVimeoTumblr

elofizetok.png

Atlatszo.hu a facebookon

Hirdetés

Támogasd Te is az atlatszo.hu-t

NAV_polo.jpg

Atlatszo.hu

Legfrissebb kommentek

Ténytár

  • loader.gif
  • loader.gif

Google hirdetés

Egyiptom: négy óra ölés

Azt nem gondoltuk, hogy ilyen korán ki fog törni a balhé, abban azonban biztosak voltunk, hogy ki fog. Abból indultam ki, hogy a rendfenntartó erők nem lőnek bele a tömegbe a kijárási tilalom beálltáig és persze tévedtem. A megbuktatott elnök mellett tüntetők már kettő körül nekimentek egy rendőrállomásnak a Ramszisz tér mellett, elkezdődött a daráló. Jászberényi Sándor riportja.

ramszisz.JPG

Szerdán a hadsereg felszámolta a Muzulmán Testvériség tömegtüntetéseket Raba’a Ál Ádávéjánál és a gizai Nahda téren. A hivatalos kormányzati közlés szerint 638 ember halt meg, bár kizártnak tartom, hogy ebben a számban benne lennének azok a halottak, akiket a hadsereg előttem égetett el Raba’an vagy, akik gazdátlanul várták a hozzátartozóikat csütörtökön az Iman mecsetben Naszervárosban. Ott kétszáz embert számoltunk össze, akiket tuti nem regisztrált semmilyen kormányhivatal. Nem kellett matekzseninek lennem, hogy leessen: az  egyiptomi Egészségügyi Minisztérium hazudik, egyszerűen és gátlástalanul. Minden egyes agyonlőtt rontja a hadsereg imázsát, ezért ukázban van a számok kozmetikázása és a bizonyítékok (hullák) eltüntetése. A halottak száma már ezer fölött lehet.

A pénteki napot sem vártuk kitörő lelkesedéssel: ez a Közel-Keleten az imádság és az elmúlt három évben a tömegtüntetések napja is. Felhívtam Sherif Khaszám ismerősömet, akiről tudtam, hogy Testvér, és megkérdeztem, mi lesz. „A Ramszisz téren gyülekezik majd a békés tömeg” – mondta. A békés tömeg egyébként rendőrőrsöket és kormányzóságokat gyújtott fel az elmúlt napokban, nem is beszélve a kopt templomokról. Nincs szomorúbb látvány egy égő templomnál, talán csak azok a sík idióta iszlamisták, akik tényleg azt gondolják, hogy a jelenlegi helyzetért a keresztények a felelősök az országban. Ezt a teóriát egyébként megkaptam párszor néhány igazán sötét bunkótól az iszlamista tüntetéseken. Dacára a kormányzati média fényképeinek, fegyvert nem láttam az iszlamista tömegeknél – egy nyavalyás, házilag barkácsolt pisztolyt sem. A tömegben kövek, molotovkoktélok, ilyenek vannak, az erőviszonyok erősen a nyakig felfegyverzett rendőrség és hadsereg oldalára billennek.

Délután kettőre értünk a Ramszisz térhez, ez közvetlenül a kairói vasútállomás mellett van. Olyan tízezres tömeg volt kint, fegyvert nem láttunk senkinél. Alig szaladtunk körbe a téren, már ki is tört a balhé – a híd alatt a tömeg nekiment az ott állomásozó rendőrőrsnek. Hogy ki kezdte a balhét, nem lehet tudni. Pillanatokon belül sűrű, fehér füsttel égő tüzek gyulladtak ki a téren. Megkérdeztem az egyik, éppen tüzet rakó fiút, miért csinálja. „A könnygáz és az épületeken lévő mesterlövészek ellen” – jött a válasz, majd kézen fogott és odavezetett, ahol éppen törték fel a burkolatot a férfiak. „Fotózd, fotózd le khaúéga, hogy nincsenek puskáink!” – kiabálták.

„Ott a kórház” – mondta a holland a mecsetre mutatva, majd kérdezte, bemegyünk-e. A média ellenállhatatlan késztetést érez a sebesültek és a halottak fotózására, bennem ez nem nagyon van meg. Fotózni és filmezni is azért kezdtem el, hogy ne mondhassák lapszemlében erős kollégák, hogy amit leírok, az „meg sem történt”, vagy „nem úgy történt.” Ötszáz képpel meg két óra videóval megtámogatott cikkeket sokkal, de sokkal nehezebb elhazudni.

Szóval fogtuk magunkat és mentünk a szükségkórházba, én pedig agyban elindítottam Johnny Cash-t, hogy bírjam a vért.

Szerdán hat ember halt meg kvázi előttem, tocsogtam a vérben a mohandeseen-i szükségkórházban. Egy idő után az ember persze megszokja a vért, a hiányzó agyú embereket, hogy üvöltenek a sebesültek a fájdalomtól, amíg el nem ájulnak. A halott gyerekekkel van még némi probléma, a mellbe lőtt tízévesekkel. Nézed, nézed, az apja, vagy valaki, aki behozza, megáll, hogy le tudd fotózni. Bőgni akkor kezd, amikor a gyereket letakarják nejlonzsákkal, imaszőnyeggel, bármivel, amivel le lehet takarni.

Kurvára reméltem, hogy gyerek nem lesz. Nem tudok mit kezdeni a gyerekek hulláival, amióta van egy fiam.

A szükségkórház, mint a neve is mutatja, egy random helyen felhúzott egység, ahová azokat viszik, akik megsérültek. Műtő nincs, gyógyszereket a legközelebbi gyógyszertárból hoznak, az orvosok a földön operálnak – és a sérültek, ha az eszméletükön vannak, maguk tartják maguknak az infúziót.

A mecset már annyira tele volt, hogy csak a sajtós kártyánk miatt engedtek be. Az imaszőnyegek több helyen iszamosak voltak a vértől. Az egybenyíló teremben a hullákat székekkel választották el. „Mártírok” – így hivatkoztak rájuk, és ez inkább arab karakter, mintsem iszlamista húzás. A Közel-Keleten elképesztő a mártírkultusz. Aki a jó ügyért hal meg, simán a mennybe kerül. Ennek persze presztízse is van, a legsúlyosabb iszlamisták pedig konkrétan meg akarnak halni, mert ez az iszlám szigorú előírásaihoz képest a legegyszerűbb módja a mennybe jutásnak.

A szükségkórházba érkező sérültek mindent elmondtak, milyen ez az összecsapás. A 7.62-es lövedék csontot érve irányt módosít, szilánkok törnek le belőle – akit kalasnyikovval lőnek meg, tökmindegy hol, gyakorlatilag menthetetlen eset. A 9 milliméteres pisztolygolyó jobb esetben átmegy a delikvensen, de a rendőrség és a hadsereg mostanában fejre és mellkasra céloz. Egy tüdőlövéssel nincs nagyon mit kezdeni. Fejlövés dettó.

Megy a fejemben az Ain’t no grave can hold my body down és fotózok, nem igazán zökkent már ki semmi sem, bámulom a zokogó, a holt testvérhez, baráthoz beszélő iszlamistákat, miközben kártyát cserélek. Azt gondolom, az életben nem hat már meg semmi, amikor behozzák a herén lőtt fazont  és leteszik elém.

Az elmúlt három évben, mióta Egyiptomban élek és innen írok bárkinek, aki kifizet, sok mindent láttam már. Herén lőtt embert még nem. Nem volt gyors halála a negyvenes férfinak, nem volt szerencsés. Nem 7.62-es, nem 9-es lőtte át a heréjét, úgy négy-öt sörétlabda vitte át. Ebből kettő belement a jobb lábába, de a többi bent maradt.

Embert én még nem hallottam így üvölteni. Csapkodott a kezével, az orvosok és az ápolók próbálták lefogni. Visított a fájdalomtól, ezt a hangot az éppen megszúrt házi állatok adják ki.

Bámultam bele a férfi szemébe, néztem a véres fecskéjét és fotóztam. Addig üvöltött, amíg annyi vért nem vesztett, hogy elájult. Pár perccel később már halott is volt: áttették a mártírok közé a véres fecskében, gatya nélkül.

Valamelyik fontoskodó kibic ránk kiabált, hogy miért van rajtunk cipő, hiszen ezek imaszőnyegek, mi meg visszaüvöltöttünk, hogy „nem látod te barom, hogy mindenhol áll a vér, és különben is, rajtad is van cipő”. Az önjelölt rendőrökből mindig is túlkínálat volt az országban, de most, mivel a rendőrség és a hadsereg el van foglalva az iszlamisták ölésével, a számuk ugrásszerűen emelkedik. Náluk már csak a koszos, botokkal felfegyverzett mezítlábas arab fiúcskák rosszabbak, akik égő gumival zárják le az utakat és kirángatják az embert a kocsiból.

„Megvagy?” – kérdezi a holland, miután végzünk a hullák tisztességes megfényképezésével. „Naná” – mondom.

„Éhes vagyok” – mondja, én meg bólintok, hogy én is.

Legalább egy órán keresztül gyalogolunk, elhagyva a tüntetést, hogy együnk egy szendvicset valahol, míg végül találunk nyitva egy kifőzdét. Szombat reggelre a halálos áldozatok száma meghaladja az ötven főt.

Jászberényi Sándor